„Az eredmény mindennél fontosabb, nem az én gondjaim száma a lényeges.”
A sportág történetének legeredményesebb szövetségi kapitánya, Budapest Díszpolgára. 1999-ben, 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban az év szövetségi kapitánya Magyarországon, a miskolci városi uszoda névadója. A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjének kitüntetettje. Kemény Dénessel a kiválasztásról, a motivációról és a teljesítményértékelésről beszélgettünk, két nappal a zágrábi vízilabda Európa-bajnokságot megelőzően.
- Ez a lap hr-vezetők számára készül. Gondolom, inkább sporttémájú interjúkat szoktál adni.
- Igen, de olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy a cégemnél egy személyben vagyok a cégvezető és a hr-es is. Én aztán végképp nem hagyom, hogy bárki is beleszóljon abba, ami a személyes felelősségi köröm, a szerződéses kötelezettségem.
- Te már nyilván megteheted ezt, igazoltak az eredményeid…
- Egyébként sok – éves szinten harminc-negyven – céges rendezvényre járok. Nem tudom, hogy mit kérdeztek majd, de gyakran fordul elő, hogy egy-egy cég próbálja kifacsarni a munkámból, ami nekik fontos lehet az aktuális problémáik megoldásához.
- Akkor vágjunk a közepébe! Létezik egy legenda, miszerint a magyar vízilabdázók azért eredményesebbek, mert mások, mint a többi csapatsportág szereplői. Tanultabbak, intelligensebbek, vagányabbak. Van ebben igazság?
- Most két kérdést tettél föl. Az egyik, hogy intelligensebbek, tanultabbak-e. Valószínűleg a diplomások aránya a vízilabdázóknál valóban magasabb, mint a többi csapatsportágban. De meg kell hogy védjem a többieket is. Minden más csapatsportágat tekintve tudok mondani értelmes, kedves, helyes barátot – azt nem tudom, hogy van-e diplomájuk. De nyilván ha él ez az elképzelés, hosszabb távon van valóságalapja.
- Kihullanak azok a gyerekek más sportágakban, akik a vízilabdában nem? Vagy éppen fordítva?
- A vízilabda már száz évvel ezelőtt fontos sportág volt Magyarországon. Fürdőkben, termálmedencékben zajlott, ahova azok a szülők vitték le a gyereküket, akik ezt megengedhették maguknak. Tehát nagy valószínűséggel a családból hozott irányvonal már a tanulás volt. Elkezdtek ezek a gyerekek száz évvel ezelőtt pólózni, aztán lett belőlük diplomás, mérnök vagy orvos. Később, ha nem olyan helyről került be a csapatba egy vízilabdás-palánta, mint amit az előbb mondtam, játékossá felnőve ő is azt 
tapasztalta, hogy itt mindenki orvos, mérnök, jogász… Akkor tizennyolc évesen, érettségi után én is beiratkozom, mert hogy néz ki, hogy én kilógok ebből a sorból. A lényeg a közeg, a tradíció, amibe a bárhonnan érkező gyerekek belekerülnek.
- Mi az eredményesség másik oka?
- A tradíció azt is eredményezi, hogy sikk Magyarországon vízilabdázni vinni a gyereket. Sok szülő választja a vízilabdát, mert kialakult egy olyan kép, amit egy harmincéves anyuka szívesen venne: ha majd a gyerek nagy lesz, akkor olyan legyen, mint aki neki is tetszett húszéves korában.
Amikor döntök az összeállításnál, nem azt kell néznem, hogy kettő közül melyik a jobb, hanem azt, hogy a másik tizenkettőnek melyikre van inkább szüksége ahhoz, hogy jobb csapat legyen.
- A 90-es es években mi állította vissza a nyerő pályára a magyar vízilabdát? Mit tanulhatnak ebből akár más sportágak, akár piaci szereplők vagy egyes emberek?
- A pólóban – ugyanúgy, mint bárhol máshol – vannak hullámok a tehetségek meglétében. ’76 és ’97 között volt egy időszak, amikor a legjobb magyar játékosok nem tudtak világgyőztes csapatot alkotni, pedig esetenként bennük volt az aranyérem – voltak elvesztett döntők –, csak lehet, hogy valami hiányzott a csapategységből, a csapatszellem olyan típusú kialakításából, ami belülről jön. Ráerőltetni egy csapatra a vezetőnek azt, hogy „márpedig szeressétek egymást”, nem lehet. Ugyanakkor szerintem szeretetre méltóvá lehet tenni a játékosokat egymás számára, ha az ember tisztességes, alázatos és példamutató. Nekem az első – szerintem legjobb – húzásom az volt, hogy az addigi sztárjátékosokat elkezdtem úgy kezelni, mint a többieket. Ezzel utóbbiak hatalmas erőt kaptak, a sztárok pedig megértették, hogy akárhány gólt lőnek vagy védenek ki, ha a többi nincs olyan lelki helyzetben, hogy jót nyújtson, nem fognak nyerni ők sem. Azt, ami addig nekik megengedett volt, és amiben éltek, mint hal a vízben, ők meggyőződéssel változtatták meg, holott én csak igazságos voltam. Előzőleg évek teltek el, hogy Benedek Tibinek nem mondtak egy kritikát. Bár ő olyan jó sportember, hogy nem élt ezzel vissza, a többiek messze voltak attól, hogy kivirágozzanak, és a legjobbjukat adják. Ha nem babusgatjuk azt a tizenkettedik és tizenharmadik játékost a csapatban, akikben fejenként fél gól van, akkor mennyit veszítünk el? Egyet. 8:7-nél az mennyi? Az az egy. Ez volt az athéni döntő.
- Tehát azt kellett elérni, hogy mindenki örömmel álljon be a sorba?
- Azt, hogy mindenki örömmel legyen tagja a csapatnak. Amikor döntök az összeállításnál, nem azt kell néznem, hogy kettő közül melyik a jobb, hanem azt, hogy a másik tizenkettőnek melyikre van inkább szüksége ahhoz, hogy jobb csapat legyen. 
Beteszem esetleg a gyengébbet, mert azzal a gyengébb játékossal lesz esetleg az a tizenkettő olyan tizenhárom, akit nehezebb megverni. Nem annak tartozom felelősséggel, aki bent lesz, vagy kint marad, hanem annak a tizenkettőnek, akiknek az érdekében kell meghoznom a jó döntést.
- Magyarul bekerülhet gyengébb képességű játékos, ha jobbat tesz…
- Ha jobbat tesz az egységnek. A három legjobb magyar góllövő játékos bent van a válogatottban. A következő három legjobb esetleg még mindig sokkal jobb vízilabdás, mint bizonyos más posztokon játszó csapattagok. De rájuk már nincs szükség. Így törvényszerű, hogy nem a legjobb tizenhárom játékos a válogatott. Emellett azt mondom, hogy két azonos poszton játszóból lehet, hogy valamilyen egyéb tulajdonsága miatt a gyengébbre, vagy pillanatnyilag gyengébbre van szükség.
- Adódnak ebből konfliktusok a csapaton belül?
- Jól néznénk ki. Akkor az a játékos nem való a válogatottba. Előfordul, hogy egy játékos legjobb barátja itthon marad. Abban a pillanatban, ahogy ezt bejelentem, ad neki két puszit és elköszön tőle, de megy tovább, mert győzni akar. Kivel lehetne konfliktus? Talán ha valaki a barátja riválisát megpróbálná játék közben hátrányosabb helyzetbe hozni. Na, egyszer vennék ilyet észre, mindkettő aznap volt ott utoljára. De nem tesznek ilyet, mert győzni akarnak, és tudják, hogy ezzel meghazudtolnák a valóságot.
- Ide tartozik a kérdés, mert úgy gondolom, hogy mindez neked is köszönhető. Melyik a jobb eset, ha tisztelik az edzőt, talán félnek is tőle, vagy ha barátként kezelik? Esetleg működhet ez együtt is?
- Szerintem lehet barát az edző, ha a játékos kellően intelligens, határozott és motivált arra, hogy amikor az edző az edzői funkcióit éli meg, akkor ő a játékosi funkcióit élje meg. Aki úgy érzi, hogy ez nála nem megy, a saját érdekében jobban teszi, ha megpróbál csak játékos maradni, mert a saját és a csapat teljesítménye is rosszabb lesz, ha ezt a két dolgot összekeveri. A játékosok mindenféle baráti típusú kérését teljesítem, de ha azt látom, hogy a baráti szálakat meg kell szüntetnem, akkor ezt teszem.
- Tehát nincs kész stratégiád, hanem reagálsz a játékosokra.
- Nézd, nem csalódhat bennem egy játékos, aki emberileg közeledik hozzám.
- Mindenre nyitott vagy?
- Abszolút. Van, aki kiválóan intézi az ügyeit, van, aki megkér, hogy segítsek neki. Legyen az egy lány, egy hűtőszekrény vásárlása vagy egy külföldi szerződés, ha ő a bizalmát mutatja, ezzel nem élhetek vissza és segítenem kell. Ha két-három eset után ő ezt a vízbe beviszi, akkor figyelmeztetnem kell, hogy ez két külön dolog. Ha továbbra sem tudja szétválasztani, akkor viszont meg kell szüntetnem a baráti szálakat.
- Megkülönbözteted a játékosokat abból a szempontból, hogy mennyire engeded őket közel magadhoz? 
- Akinél az elején érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, azt megpróbálom nem odaengedni, de úgy, hogy ne bántsam meg. Elkerülöm ezeket a szituációkat. Mert ha megbántom, az lehet, hogy a teljesítménye rovására megy. Viszont az is, ha közel engedem magamhoz.
- Nem ronthatja a játékos teljesítményét, ha látja, hogy a játékostárssal jó viszonyt ápolsz, ő pedig nem tud idáig eljutni?
- Itt azért vannak praktikák. Egyfelől meg tudom oldani, hogy ne legyen látványos az, hogy mással milyen viszonyban vagyok. Másfelől pedig tudok olyan kapcsolatot is tartani, ahol valaki már komfortosan érzi magát, de én megőrzöm az edzői funkcióimat.
- Tehát úgy gondolja, pedig mégsem.
- Így van. Én egy nagy szemétláda vagyok.
- Ezt így leírhatom?
- Persze. Másképp nem megy. Az örömlány, amikor eljátssza, hogy mennyire élvezi a dolgot, az a szolgáltatás része.
- Érdekes pozícióba helyezted magad. Ezt persze egyébként csak hallottad valakitől...
- Így van… Tudniillik az edzőt egy dolog miatt fizetik. Hogy mindenki minél jobban teljesítsen, a csapat egységes legyen. Ha ezen belül szívem szerint azt mondanám egy játékosnak valamely szituáció után, hogy „eltakarodsz te a …”, de tudom, hogy ahhoz, hogy legközelebb jobban csinálja, meg kell dicsérnem, akkor én megdicsérem. A pillanatnyi igény szerinti szerepet játszom. Mi az igény? A jó teljesítmény.
- Esetleg azért távolodsz el valamely játékosodtól, hogy jobb teljesítménnyel visszaszerezze a szeretetedet?
- Nem, de jó ötlet, lehet, hogy kipróbálom. Én azt látom, ha valakinek nem megy, akkor föl kell tárnunk az okokat. Ha a szakmai okok megvannak, akkor kell egy kicsit gyakorolni, és ha ez már működik, akkor a meccsen olyan helyzetbe kell hozni, hogy sikerélményt szerezzen magának. Így egyik pillanatról a másikra elkezdi azt nyújtani, amit tud. Tehát ha én simán távolságot tartanék, akkor nagyon autodidakta játékosra lenne szükség, aki mindezt a folyamatot maga végigcsinálja.
- Tudnál jellemző példát mondani arra, hogy mit teszel ilyenkor?
- Például a másik öt játékossal megbeszélem, hogy bizonyos helyzetekben őt segítsük ahhoz, hogy legyen sikerélménye. A fiúk ezt megteszik a saját érdekükben és a barátjuk érdekében.
- Tehát nem vonulhatsz ki a játékosaid életéből, ha eredményeket akarsz elérni… 
- A lelkükből biztos nem. Olvasnom kell, hogy mi zajlik bennük ahhoz, hogy tudjam, hogy mi a kulcs hozzájuk. Ahogy az előbb mondtam: van, hogy kedvesen beszélek, pedig szívem szerint kiabálnék, máskor nagyon sajnálom a játékost, legszívesebben megsimogatnám. De tudom, hogy akkor megmaradna ebben a nihilben és nem változna a javára. Ezért fordult elő, hogy a Margit-szigeten 4 000 ember füle hallatára kellett nagyot kiáltanom az egyik játékosra, hogy kizökkentsem a szerepéből. Utána lőtt három gólt és nyertünk 10:7-re.
- Egyenként foglalkozol a játékosok lelkével vagy inkább a többiek előtt?
- Ha valakivel specifikus probléma van, azt nyilván csak vele beszélem meg. Ha ez nem elég, akkor – hogy sokkoljam – az addigi beszélgetéseket nyilvánosan folytatom a csapat előtt. Ez nem a csapatnak szól. Neki szól, mert zavarja, hogy a többiek hallják. Nehogy egy játékos hülyesége akassza le az aranyat az összes játékos nyakából. Vannak olyan helyzetek is, hogy egyszerre több játékossal van hasonló problémám, akkor ezt a csapat előtt elmondom, akár név szerint, akár név nélkül. Azért név nélkül, mivel egyrészt akkor is szégyellik magukat, másrészt még én leszek rendes, mert – miközben a játékos megérdemelte volna – nem mondtam ki a nevét.
- Akinek ez sem elég, az kikerül a csapatból?
- Nem feltétlenül. Akkor kerül ki – hogy visszatérjünk a beszélgetés elejére –, ha mással vagyunk jobbak. Nemrég az egyik játékos úgy került be a válogatottba, hogy a teljesítménye ezt nem indokolta. Miután kiírtam a csapatot, ott helyben elmondtam nekik, hogy ül köztük valaki, akinek mondtam a nevét, pedig a teljesítménye alapján nem kellett volna. Ugyanakkor – ha lenne – szeretnék egy félreértést tisztázni, mert felmerülhet, hogy esetleg a korábbi érdemei miatt maradt bent. Egy lónak az izéjét. Az érdemekkel nem fogunk nyerni. Azért hagytam bent, mert bennem van a remény, hogy tízszer úgy tud játszani, mint ahogy most játszott, és abban bízom, hogy a rendelkezésre álló időben 10%-áról fölmegy 80-90%-ára a tudásának. Tehát az én reményem tette be közétek. Ő ezt végighallgatta, szégyellte magát és három nap alatt fölment 60%-ra.
A csapatban senki nem helyezheti az egyéni teljesítményét – mint célt – a csapat eredménye elé.
- Egyszerre illesztetted a csapatba és motiváltad őt?
- Igen, de a többieknek is elmondtam, hogy ilyen teljesítménnyel nem lehet bekerülni. Azért tettem be, mert most kell csapatot hirdetnem, de csak tíz nap múlva kezdődik az esemény.
- Van a vízilabdatudáshoz, a szakmai teljesítményhez hasonlóan fontos válogatási kritérium? 
- Van. Egyik az önzetlenség. A csapatban senki nem helyezheti az egyéni teljesítményét – mint célt – a csapat eredménye elé. A másik a vagányság. Tudniillik van egy nagyon fontos dolog a sportban, azon belül a csapatjátékokban. A tudásra a legnagyobb szükség a legfontosabb pillanatokban van. Az a játékos, aki eldőlt meccsállásnál nyújtja a legjobbját, de amikor igazán fontos mérkőzésen – mondjuk egy olimpiai döntőn – a feszültség, a tét miatt a tudásának csak egy részét tudja nyújtani, nem kerül a magyar válogatottba.
- Kik voltak a legvagányabb játékosaid?
- A huszonegy olimpiai bajnok biztosan az volt.
- Mindannyian?
- Senki nem játszott rosszul egyik olimpiai döntőben sem. Vagy ha nem játszott jól, akkor jól játszott az elődöntőben, ahol szintén nagy volt a tét. Ez olyan lelki teher, amit mi nem is tudunk átélni. Én részben igen, mert én azért dolgozom a meccs alatt, de gondolj bele, hogy a lelátón van több ezer ember, és tudod, hogy otthon a televízió előtt több millióan azt nézik, hogy te mit fogsz csinálni. Ott a kezedben a labda és döntened kell: passzolok vagy lövök? Utána ezt végre is kell hajtani. Ez egy magyar-hollandon, hatgólos vezetésnél nem olyan nehéz döntés. 7:7-nél az olimpiai döntőben jóval nehezebb. Ha téged ez a szituáció agyonnyom és nem a legjobb döntést választod, akkor nem vagy odavaló. Ezek a fiúk odavalók.
- Ma is elmondhatod, hogy minden játékosodban megvan ez a vagányság?
- Néhányat nem ismerek még. Két hónap semmi, kell még hozzá idő. De úgy érzem, hogy az nem fogja őket befolyásolni, hogy mennyire nehéz a labda, hogy medicinlabda van a kezükben.
- Korábban említetted, hogy nemcsak a tehetség számít. Lehet, hogy esetleg korábban is voltak hasonlóan tehetséges generációk, csak nem sikerült őket annyira egymáshoz csiszolni, vagy éppen visszafogni azokat a hangadókat, akik rossz irányba viszik a társaságot?
- Nagyon fontos, hogy ne azért legyen tekintélyem, mert a nevem mellé az van írva, hogy szövetségi kapitány. Azért legyen tekintélyem, mert azt látják, hogy alaposan felkészülök az edzésre, ha kiderül, hogy a tervem nem volt jó, akkor menet közben is változtatok. Ha alázattal végzem a munkámat, akkor – ha akarom, ha nem – tekintélyes leszek. Ha a beosztásomat akarom használni abból a célból, hogy tekintélyem legyen, és nem a munkám színvonalával vagy a hozzáállásommal érem ezt el, akkor ez olyan fajta tekintélyt hoz, amit a játékos elfogad, kényszerből elvégzi a dolgát, de nem hisz benne. Nagyon sok az olyan munkahelyi konfliktus, ahol a beosztott nem tud felnézni a főnökére, mert az ezt nem érdemli meg szakmai kvalitásai, a végzett munkája, emberi tulajdonságai alapján. Mivel a főnöke, és nem akarja elveszíteni az állását, elvégzi a munkáját, hazamegy, kikapcsol, de az egész nem érdekli. Ugyanaz a beosztott háromszor olyan jól dolgozna, ha olyan főnöke lenne, akire tátott szájjal bámulhatna.
- Hogy lehet motiválni egy háromszoros olimpiai bajnokot arra, hogy négyszeres legyen?
- Ha az embernek volt három szép élménye éjjel tizenegytől hajnali háromig, és még nem fáradt, lehet, hogy negyedszer is szeretné ezt átélni…
- Ha jól értem a célzást… Azért nem biztos, hogy a negyediknél is ugyanarra képes.
- Nézd, ez belülről kell, hogy jöjjön. Egy-egy olimpiai arany újból és újból megváltoztatta a játékosok életét. Az első azért, mert még nem voltak olimpiai bajnokok. A második azért, mert nagyon kevesen kétszeres bajnokok és még fiatalon, 25-26 évesen át akarták élni, amit négy évvel előtte átéltek, mert annyira különlegesen szép érzés volt. A harmadik olyan volt, mint az első, mert háromszoros olimpiai bajnok gyakorlatilag a modern vízilabdában nem volt.
- Előfordult már, hogy komoly tehetség emberi okok miatt nem került be a csapatba?
- Igen, de végleg nem veszítettem el így játékost.
- Mert esetleg tanult a történtekből?
- Azon voltam. Ha két-három beszélgetést követően sem sikerül, akkor el kell küldenem. Megnézzük, hogyan reagál arra a helyzetre, hogy elvették a játékát. Ha megváltozik, akkor elértem a célomat. A játékos visszajön és erősebbek leszünk. Ha nem változik meg, elértem a célomat. Hiszen elment és erősebbek lettünk.
Győztes csapaton ne változtass… Ne, csak ha kell!
- Mondtál le egy úgy játékosról, hogy később nem lett igazad?
- Két ilyen eset volt. Az egyiknél úgy gondoltam valakiről, hogy nincs már rá szükség. Egy-két évig nem hívtam be. Aztán úgy éreztem, hiányzik valami a csapatból, amit csak ő tud. Ő volt Varga Tamás. Itt nemcsak a játékára gondolok, hanem bizonyos fajta lelki erejére is.
- Ő nem a nehezebb egyéniségek közé tartozik?
- De igen. Ezért is esett jól, amikor nem hívtam: kevesebb gondom volt. De az eredmény mindennél fontosabb, nem az én gondjaim száma a lényeges.
- Nem probléma, ha betesszük a játékos nevét is a kész anyagba?
- Persze, eljuthat a fülébe.
- A másik helyzet?
- Ez többször előfordult. Két játékos közül választok egy világversenyre. Győzünk, majd egy év múlva ugyanebben a páros rivalizálásban fordítva döntök. Ez szakmai meggyőződésből történt és annak a szakmai klisének a negligálása, ami a százéves magyar sport sajátja: győztes csapaton ne változtass… Ne, csak ha kell!
- Ennek az is a célja, hogy senki ne tudjon elkényelmesedni?
- Persze. Előzőleg ők is azt hitték, hogyha győztünk, akkor ott vannak. Aztán ráfáztak. Nem jókedvemben hagyom ki, akivel aranyat nyertem, hanem mert van jobb, vagy akivel jobbak vagyunk.
Vége volt az edzésnek, és nem a 18 éves toszkánai srác maradt ott tanulni, hanem az olimpiai bajnok.
- Van értelme a vízilabdában konkrét célokat megfogalmazni az egyes játékosok számára?
- Hogyne!
- Tudnál jellemző példát mondani?
- Fodor Rajmi olimpiai bajnok volt már, amikor kitűztem neki két lövésfajta megtanulását. Pedig ha valaki olimpiai bajnokká válik vízilabdában, úgy gondolnánk, hogy kiválóan lő. Ez így is van, de a világ változik. Ott maradt Firenzében a klubedzések végén és gyakorolt. Nem a 18 éves toszkánai srác maradt ott tanulni, hanem az olimpiai bajnok, 25 évesen. A következő olimpián pedig lőtt olyan gólokat, amit a kettő között tanult meg.
- A célkitűzések teljesítésének kiértékelése is megtörténik?
- Ha szükséges, akkor igen. Ha jól csinálja, akkor persze ezt ő is tudja, és nincs mit tovább ragozni.
- Végezetül: milyennek látod a magyar vízilabda jövőjét?
- Abból a szempontból mindenképp pozitívan látom a következő 20-30 évet, hogy a vízilabda népszerű, és az utóbbi tíz év sok-sok olimpiai bajnokának tettvágya – akik közül sokan majd edzők lesznek – garancia arra, hogy át fogják adni élményeiket és szaktudásukat a gyerekeknek.