Társas lazsálás, avagy mindig van, aki dolgozzon helyetted
A közhiedelemmel ellentétben – amely szerint csoportban vagy teamben könnyebben dolgozunk, mint egyedül, – előfordulhat, hogy mégis kevésbé érezzük magunkat hatékonynak, és arra gondolunk, hogy társak nélkül produktívabbak lennénk. Csoportban vannak, akik minél magasabb teljesítmény elérésére törekednek, míg mások legjobb esetben csak úgy csinálnak, mintha törekednének, de valójában cipeltetik magukat a többiek hátán. A társas lazsálás (social loaf) olyan csoportjelenség, amikor a csoport tagjai között megbújva kevesebb energiát fektetünk egy feladatba, mint ha ugyanazt egyedül kellene tennünk. A csoportmunka sok szempontból a „buzgók” és „lazsálók” harca, akik nem jók vagy rosszak – egyszerűen a különböző nézőponttal és felfogással bíró emberek az együttműködés során eltérően észlelik az őket ért hatásokat.
Természetesen egy hatékonyan működő csoportban a két tábor megérti egymást, s erőforrásaikat kiegyenlítve magas szintű teljesítményre képesek.
Társas serkentés, társas lazsálás
E cikk olvastán nem is gondolnánk, hogy az „alapeszme” a 19. században született. Talán kevésbé meglepő, hogy a legelső szociálpszichológiai kísérletnek tekintett munka alapötletét a sport szolgáltatta. Norman Triplettnek, az Indiana Egyetem pszichológusának feltűnt, hogy az úszók és a biciklisták sokkal jobban teljesítenek a versenyeken, mint magányos edzéseik során – ellenfeleik jelenléte serkentőleg hatott, hiszen az időeredmény javításán túl a versenytársak legyőzése is motiválta őket. Feltette tehát a kérdést: vajon mások jelenléte valóban javítja a teljesítményt? A válaszhoz az egyik legkorábbi, laboratóriumi körülmények között folytatott szociálpszichológiai kísérlet során jutott: iskolás gyerekeket arra kért, hogy egyedül, illetve a többiek jelenlétében egy orsóra tekerjenek horgászzsinórt, amilyen gyorsan csak bírnak. És valóban: a gyerekek teljesítménye jobbnak bizonyult „versenyhelyzetben”. Triplett 1898-ban publikálta kutatásának eredményét. Ez azonban némileg ellentmondott Max Ringelmann még korábbi, az 1880-as években tett (ám csak 1913-ban közölt) megfigyeléseinek. Ringelmann úgy találta, hogy amikor az emberek együtt munkálkodnak, kevesebb erőfeszítést fektetnek a munkába, mint ha egyedül dolgoznak. Ma persze már tudjuk, hogy az ellentmondás csupán látszólagos: a kutatók azóta arra a következtetésre jutottak, hogy mások jelenléte általában jó hatással van a teljesítményre akkor, amikor az egyének könnyen azonosíthatók – ám csökkenti a teljesítményt, ha „elveszhetnek” a tömegben. Mindezek a kezdeti eredmények, a társas serkentés és a társas lazsálás jelenségének „felfedezése” – rávilágítanak arra a gondolatra, amely hamarosan a szociálpszichológia központi problémájává vált: az embereket erősen befolyásolják a többiek – akár jelen vannak, akár nincsenek. Érthető módon azóta sem veszít aktualitásából a csoporthatások és a teljesítmény kapcsolatának vizsgálata.
Hogy mások jelenléte pozitívan vagy negatívan hat ránk, attól függ, mennyire érezzük magunkat jártasnak, kompetensnek az adott feladatban, mennyire látjuk értelmét, és mennyire tartjuk fontosnak azt, amivel éppen foglalkozunk. Mások megfigyelése, értékelése arról, amit teszünk, akkor tölt fel bennünket energiával s akkor teljesítünk jobban, amikor számunkra egyszerű, jól begyakorolt, rutin jellegű feladatot kell végezni – amiben úgy érezzük, verhetetlenek vagyunk. Így például sporteseményeken kifejezetten serkentő hatása van a lelkes nézők szurkolásának. Ezt a jelenséget szociális serkentésnek vagy szociális facilitációnak nevezzük.
Ellenben bonyolultabb, komplex feladathelyzetben a másik jelenléte vagy értékelése gátlóan hat teljesítményünkre. Ha őszintén magunkba nézünk, ennek tudjuk is az okát. Az ilyen összetett helyzetek újszerűnek tűnnek, és mivel még nem érezzük benne magunkat kellően jártasnak, gyakran mázsás súlyként nehezedik ránk a feladat. Ilyenkor attól félünk, ha nem teljesítünk jól, ügyetlennek, ostobának tartanak bennünket. Ez a jelenség a szociális gátlás…
…A társas lazsálás jelentősége a munkahelyen akkor mutatkozik meg igazán, amikor a dolgozóknak csoportban kell dolgozniuk. Jól ismert példa az építőiparban dolgozó munkásoké, akik látványosan jobban belehúznak a munkába, amikor a csoportvezető jelen van. Az már nem motiválja őket, ha a járókelők vagy a villamosból az utasok azt látják, hogy egy dolgozik, és három körbeállva nézi őt. Az utasok jelenléte nem emeli kellőképpen a munkások arousal-szintjét, csak a különböző ösztönzési eszközök birtokában lévő vezető. Vagyis ha tudjuk, hogy a megfigyelésnek semmi következménye nincs, s a teljesítményünket sem értékelik, olyan nyugalom tölt el bennünket, hogy semmi kedvünk a minimálisnál több energiát fektetni a munkába. Ez olyankor gyakori, amikor unalmas rutinfeladatot végzünk, amelyben már semmi kihívás nincs, vagy amikor tudjuk, bárhogyan teszünk, úgysem lesz semmi következménye. Amikor a csoport eljut erre a szintre, már általánossá vált a társas lazsálás, és szinte nem maradtak olyan tagjai, akik még motiválni tudnák a lazsálókat…
Különböző vizsgálatok szerint a társas lazsálás inkább a férfiakra jellemző, és inkább a nyugati, individualista, mintsem a keleti, kollektivista kultúrákban figyelhető meg. A lazsálók szemszögéből persze a „buzgók” ugyanolyan bosszantóak lehetnek, mint a „buzgók” szemében a „lazsálók”. Ezt a feszültséget nem szabad a szőnyeg alá söpörni – inkább kezelni kell a csoportra való odafigyeléssel, a csoportot összetartó erő növelésével, a feladat érdekességével, az egyediség éreztetésével.
A team- vagy csoportmunkára való alkalmasságot napjainkban jobban kellene hangsúlyozni, és kialakítani olyan készségeket, amelyek az együttműködő és hatékony csoportmunka hatékony eszközei lehetnek.
(Az írás a Mindennapi Pszichológia c. újságban jelent meg.)